A Szürke ötven árnyalatánál nem is kell meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy lelke mélyén MINDEN NŐ szubmisszióra, behódolásra, izgalmas megaláztatásokra és egy csipetnyi nemi erőszakra vágyik

huffnagel.blog.hu/2015/02/14/a_szurke_otven_arnyalata_feminizmus_one_billion_rising

Bejegyzés: Akkor most szabad verni a nőket?

MINDEN NŐ szubmisszióra, behódolásra, izgalmas megaláztatásokra és egy csipetnyi nemi erőszakra vágyik
klou.tt/1mwpxo931t67n

Bejegyzés: Óvakodj a kötözős szextől!

@mininyul: Köszönöm szépen! :)

Bejegyzés: Tarantino leesett a lóról

egyszerűen hihetetlen pontosan írod le mindig amit gondolok egy filmről. nagyon jó vagy.

Bejegyzés: Tarantino leesett a lóról

Pállfy sincs:))

Bejegyzés: Moszkva téren innen és túl

Pálffy György rendező nincs:

hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1lfi_Gy%C3%B6rgy
port.hu/pls/pe/person.person?i_pers_id=1227
www.imdb.com/name/nm0701650/

Bejegyzés: Moszkva téren innen és túl

lényeg, hogy ismered a szöveget, ez is valami

Bejegyzés: Képviselő funky

sőt :))))))))))))))))))) sajnos

Bejegyzés: Képviselő funky

@drflash99: köszönöm :) a cím kölcsönvétele még nem jelenti a kritika szövegének azonosulását a dalszöveggel :)

Bejegyzés: Képviselő funky

www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/14743/flash/kepviselo-funky-zeneszoveg.html

szívesen!

Bejegyzés: Képviselő funky

Jó A tetovált lány, csak nem kellett volna bele a tetovált lány.

Először is leszögezem, erről a filmről nőknek nem szabad recenzeálni, nem is engedném, másodszor megkérdezném azokat, akik valami európai gőgből leírták Magyar Hírlaptól Magyar Narancsig, hogy a Fincher-féle közelében sincs a „katartikus” eredetinek, hogy ugyan már, miért? Azért, mert a svédben kráterarcú tévészínészeket és Berényi Claudiákat kell nézni, akik mintha krétát nyeltek volna az IKEA katalógusban, míg a hollywoodiban sztárokat (pl. Daniel Craig), és míg Niels Arden Oplev Fincher stílusában akart forgatni egy sorozatgyilkos filmet, azt nettó hozta séróból David Fincher, jelenetről jelenetre, csak ötször akkora büdzséből, jobb üldözésekkel és még pluszban belelocsolt egy kis expresszív szépiát a gyilkos napra visszaemlékezésnél? Végül azt is megkérdezném, egyébként hol van a katarzis, de igaz, ezt egy nő írta.

Szeretjük, amikor a szépen fényképezett havasi tájak sötét perverziókat kontrasztálnak. Ezeket az északi elfojtásokat, hóba burkolózást, bergmani pszichoanalízisdrámákat. Mikor a fiú egyszerre apa, testvér és nagybácsi, a gleccsersima skandináv dizájn alatt pedig robbanásig feszül a családi titok, ott, ahol mindenki decens, foszforgazdag fehér húst eszik (vagy vegetáriánus), övék a világ legbiztonságosabb autója. De a szoknya alatt fasza van a gyöngysoros konzervatív nagyasszonynak, mert három nemzedéke egymás közt házasodnak, meg titkon buziorgiákon vesz részt a hatvan éve kormányzó szocdempárt elnöke.

És aztán kibukik minden, mert előkerül egy fotó, amin nagyapa, Günter Grass és Eder mester együtt pacsizik a Waffen-SS-ben, vállpántban és alsónadrágban. Tökéletes alap.

Ellenben a "jegyeztemmel" kommunikáló tetovált hackerlány dühítően idegesítő karakter, nagyjából, mint az összes zolg együttes keveréke az Űrgammákból, beleérve Csillát és Jocót. Felőlem lehet saját maga démona, de amikor képernyőn flegmázott, torzult el az arcom. Igaz, tényleg erős, amikor análisan meghackeli a svéd Csuja Imre, és Fincher még belenyomott egy olcsó kemikáliás diszkóleszbit, de nem mondhatni, hogy összeomlik a film rendszere, ha kihúzzuk belőle.

Egyedül a végén van dramaturgiai jelentősége, amikor golfütővel üti szét a nagy Hímnősemlegest játszó sajtmajszoló garbós gyilkos száját, akibe ehelyett simán belezuhanhatott volna Nils Holgersson egy vadlibával, hogy meglepő legyen, mert a svédcsavaros kriminek gyárilag elég banális a vége.

Ám ha kitépjük belőle a hackerlányt és a feminista kiáltványt, tagadhatatlan, hogy a nyomozós, biblikus, rituális gyilkossági, retrospektív szál nagyon erős. Fincher vágja az atmoszférát, noha úgy tűnik, a Hetedik michelangelói igénnyel megkomponált sorozatgyilkosságaival, melyekhez képest egy vért hányó Lakatos Márk délutáni Walt Disney, már kiélte magát, így elhagyta azokat. Impresszív képeket ezúttal nem mutat seggből kimetszett hájdarabokról, kitekert fejű prostituáltakról, ehelyett a piercing és a sérülés balról jobbra került a tetovált lány és az újságíró szemhéján, szóval nem mondhatni, hogy Fincher merészet csavart volna, csak azt képről képre újraforgatta Niels Arden Oplev moziját, jobban, akciódúsabban.

Ő lenne a moralizáló David Fincher, a Hetedik, a Játszma, a Harcosok klubja és a George Michael-klipek rendezője. Elég kiábrándító, hogy a fenti várostrilógiát, a kilencvenes évek legerősebb sorozatát, szinte szentháromságát alkotó Fincher, az ezredforduló csúcsrendezője, most már annyi bátorságot sem vesz, hogy a svéd történetet legalább az Egyesült Államokba adaptálja, keleti parti protestáns közegbe.

A filmben még a legnagyobb bevállalás, hogy az intróban Trent Reznor remixelni merészelte a Led Zeppelin Immigrant Songját. Melynek jamesbondos kisfilmjében a korábban minden díjat besöprő videókliprendező oktat.

Gyönyörű kivitelezésű, pazar krimi. Lélektelen, de technikailag perfekt. Akár a film gyilkosa.

Bejegyzés: Kis esti feminizmus

Nagyon jó film, és a kritikusnak teljesen igaza van. Lehetett volna még sokkal jobbat csinálni belőle.
Erről írt Attila is:
"Rendezni végre közös dolgainkat
Ez a mi munkánk. És nem is kevés"

Kösz a kritikát :)

fap

Bejegyzés: Könyörtelenül

@mellon collie: A mindenségit, és ez így van legalább egy éve! Köszönöm, hogy szóltál.

Bejegyzés: Nihilista kiáltvány

Kedves Bálint,
a "békaemberekel" talán inkább:
"békaemberekkel" - de lehet, hogy én nem vagyok elég "posztmodern"....

-ortológus-

Bejegyzés: Nihilista kiáltvány

Hát erre nagyon egyszerű a válasz: sokkal rövidebb és sokkal kevésbé részletes, mint egy 320 oldalas könyv. :)

Bejegyzés: Joel McIver: Slayer

Tulajdonképpen mi a baj a wikis Slayer-cikkel? Ha konkrét problémát írsz, javítjuk :)

Bejegyzés: Joel McIver: Slayer

Én reflexből ráizgultam az Polanski-filmre, még ha nem is kezdtem menten fel-alá mászkálni, mint egy Filmvilág-kritikus a hetvenes években, hogy ta-ta-ta "ezúttal milyen szörnyű tudásba avathat be minket Polanski", mert hiszen életművének utóbbi huszonöt éve meglehetősen felemásra sikeredett, mondjuk ki, már-már a kurva szörnyű és a nagyszerűség határán mozgott, félve nyitottam ki mindent a Kalózoktól a Keserű mézig, de az, hogy politikai krimit forgat, bűnügyi filmet, hogy ezzel a késő esti műsorsávba száműzött ex-tetthelyes fogalommal éljek, jó okot adott a bizakodásra, mert noha Polanski mindhárom egymásba kevergő kultúrparadigmában megmutatta, legyen szó az ún. klasszikusról (a kultikus Kés a vízben), az önsorsrontó avantgárdról (a főiskolás rövidfilmek, Zsákutca) és a populárisról (Rosemary gyermeke, Kínai negyed), igazi műfaja mindig a klausztrofób borzongatás volt, mondhatni a specialitása, hogy fiatal nőket idegösszeroppant. A 'lakás-trilógiája' (Iszonyat - Rosemary gyermeke - A lakó) a maga nemében felülmúlhatatlan, erre írta Popper Leó esztéta, hogy "örülnék, ha Polanski seggbe baszna, megtisztelne vele", mert ezekben van a feszültség, nem Ludwig Lakatos Európa-esszéiben. Ahogy a Magyar Narancsban írták, Polanski "séróból vágja a thriller-atmoszférát", akár én az intellektuális rasszizmust, ebben szinte nem tud hibázni. Emlékeim szerint az egyetlen, igaz már-már arcpirító mellényúlása a Sátán hüllőszerű megfestése a Rosemary... rémálom-jelenetében, hiszen mennyivel sokkolóbb lett volna, ha Czeizel Endre mászik rá a hallucináló Rosemaryre, de fátylat rá.

Az iszonyatos, és az ahhoz hasonló (mint pl. a Macbeth szuggesztív tükrös víziója) grand guignolos képei miatt sokan vádolják hatásvadászattal Polanskit, amire én azt mondom, hogy baszki, legalább hat, egy-egy borotvavillanásnál torkomra tekeredik a zsinórmérték, miként a kánon is rögzíti, hogy a formában lévő Polanski 'a maga művészi törekvéseit mindig tisztes közönségsikerrel tudta egyeztetni', ami nem kevés egy olyan korban, amikor a fiatal költők két alapítvány leszopása között arról lamentálnak, hogy őket nem olvassa senki sem, csak egymásnak leveleznek papírfecniken, és ide most bele van húzva az intertextus is, csak ehhez látni kell tárgyalandó filmünket.

Igaz, Polanski zsenije mostanra beledesztillálódott a rutinba. Hogyha arról van szó, akkor farzsebből előrántja a pszicho-kliséket és értően nyúl régi önmagától, ami miatt persze a Szellemíró genetikailag képtelen arra, hogy gyenge legyen, olyan jó a génállománya, amelyet csak dúsított a kiváló színészekkel. Ugyanakkor ne higgyen senki az Index szokásos harsány ajánlójának, miszerint "ugyanolyan kultfilm, mint a Kínai negyed", amivel 1974-ben Polanski végleg szupersztári státuszba emelkedett, mikor bepörögve megvágta Jack Nicholson orrát, mert a két film egyszerűen nincs egy súlycsoportban, bármennyire is jól megcsinált a Szellemíró, csak hát a régi ihlet és invenció, az hiányzik, amit nem takarhat el a szürke, szemcsés fényképezés. Dehát egy hetvenhat éves rendezőtől ne is várjunk már forradalmat vagy formabontást, örüljünk, hogy még működik, és legalább ő nem keresi a Pilisben a szívcsakrát, meg hogy így nem a Twist Oliver lesz az utolsó filmje, amit egyébként nem láttam, de állítólag én olyan vagyok, hogy amit nem ismerek, az szar, már ha egyáltalán elfogadom a létezését, bár a mesében ott legalább a gonosz elnyeri méltó büntetését, ami miatt, és leginkább emiatt, annyira idegen lehet az igazságot megkérdőjelező Polanski-világban, hogy troposzférája felső határát súrolja.

Ellenben ha a titkosszolgálatos Szellemíróhoz rendszertanilag legközelebb álló darabot keressük, akkor adja magát az 1988-as Őrület, amely egy onanizáló intellektuális síkon Orpheusz-parafrázis, mások szerint inkább egy fáradt Hitchcock-stílusgyakorlat, én azonban nagyon kedvelem: az első negyven perce egészen zseniális, sőt, tökéletes a főhős Harrison Ford téridő-nézőpontjának abszolutizálásával, és egyéb finomságokra is juthatnánk, ha keményen ráküldenénk Borisz Uszpenszkijtől A kompozíció poétikáját, például, hogy bár Párizsban játszódik, Polanski tudatosan kerülte benne a filmekből ismerős obligát francia helyszíneket, ezzel rántva ki a néző alól (is) a talajt. Ezekre érdemes igazán odafigyelni, nem arra, hogy egyszer beszúrta análba egy kis nimfának.

A hangulatkeltéshez elengedhetetlen a filmzene, ugye, az azzal, vagy éppen annak hiányával való játszadozás [mint amikor az Iszonyatban csak óraketyegést hallunk], és Polanski mindig jó érzékkel választotta ki a közreműködőket, gondoljunk csak Krzysztof Komeda 'hibbant ophéliás' bölcsődalt imitáló melódiájára a babahorrorban, amely miatt méltán azé a filmtörténelem egyik legjobb intrója, vagy az előbb említett Őrület zenéjére, ahol már-már egy pszeudo-Richie Sambora penget a Morricone-témákhoz idegpattogást. És hát a Szellemíróé se adja sokkal alább az első képektől Escher-lépcsőként önmagába csavarodó fúgájával, amelybe az ember könnyen beleszédül, lezuhan és kómába esik, mint Mars Wurmbrand özvegye.

Persze, nehéz a filmről írni, hogy az ember ne gyilkolja le a poénokat, úgy még inkább, hogy nem olvastam az alapul szolgáló Robert Harris bestsellert, egyáltalán, eddig azt se tudtam, ki az a Robert Harris, úgyhogy nem tudom a könyvvel kontrasztálni, ami jelentékenyen leszűkíti recenzens horizontom. Maga a film a hetvenes évek összeesküvős politikai krimijeit idézi meg, vannak elemlámpák és ún. gyanús dokumentumok, és ha harminc évvel előbb forgatják, akkor az elhagyhatatlan Robert Redford a főhős, akit viszont Ewan McGregor akkor is lejátszik, ha előtte egész éjjel nőzött.

Mert ő a gyűrött arcú fantomszerző [ti. 'irodalmi néger' aki mások nevében ír], akinek a nevét, és ez csak másodszori megnézésre tűnt föl, mikor letüdőztem, pedig annyira polanskiánus húzás, nem is említik, nem tudjuk, névtelensége pedig egyben utal(hat) identitászavarára, de most inkább érzelmi ürességére, és ezért paradox, mikor az expozícióban arról arspoétizál, hogy "a szív adja el az életrajzokat", mert, már amennyi kiderül, életének egyetlen stabil pontja lényegében a szállodai minibár: szíve helyén egy jól behűtött Finlandia van, miként a leharcolt bárzongoristáknak egy csikkel teli hamutartó. Karaktere hű lenyomata Hunter S. Thompson tézisének, miszerint az írás olyan, mint a nőknek a baszás: a hivatásosok legtöbbször nem élvezik. Ez a cinikus figura kapja a megbízást, hogy effektezze a brit ex-miniszterelnök, a Tony Blairről kopírozott Pierce Brosnan/Adam Lang fekete dobozban őrzött emlékiratait, hogy befejezze az előző, rejtélyes körülmények között elhalálozott titkár-szellemíró feladatát, mert "a szavak már benne vannak, csak rossz sorrendben", meg persze a titok is a rózsa nevéről.

(Anti)hősünk meg is érkezik, hogy munkába álljon egy szigeten, és ez a zárt helyszín meg is adja a Zsákutcához vagy a Halál és a lánykához hasonló kamaradráma-jelleget, ahol Adam Lang/Pierce Brosnan titkárnője, az amerikai Liptai Claudia, Kim Cattrall kalauzolja, aki filmes előélete okán pesszáriumként van belehelyezve a prime minister-i kontextusba, az ex-elnök felesége éppen ezért elhanyagolt, úgyhogy két lóugrással ki lehet sakkozni, hogy mi fog történni, miközben a Tony Blair-alteregót háborús bűnökkel kezdik vádolni, ami miatt rászáll a keselyű média, úgyhogy kétszeres konnotáció van: egyfelől az aktuálpolitikai inszinuáció, másfelől meg a kézzelfoghatóbb Polanski-üldözöttség, de önvallomás helyett inkább csak egy jó zsánerfilmet kapunk, amelyben ugyan nincsenek táncoló törpék, román kémnők és hímprostituáltak, Donald Sutherland se, de Polanski hűvös profizmussal, rezzenéstelen kézzel, rutinból bontja ki a cselekményt: az anonim írót metaforikusan kísérteni kezdi elődje szelleme, meg eddig elfojtott hiúsága, és nyomozni kezd, nekem meg közben egyre erősödött az érzésem, hogy a Pendragon legendát Polanskinak kellett volna filmbe öntenie, amely az egyik kedvenc könyvem és biztos világsiker, ha a Greenwichtől nyugatra születik, így meg Szerb Antalt lelőtték, mint egy kutyát, amely reprezentálja, milyen lehet, amikor egy filosz a birkózófülű keretlegények játékába sodródik, ahogy itt Ewan McGregor a titkosszolgálatéba, és ez van annyira érdekes, mint az egyszeri ember névcserés tévedése, ami pedig szintén Polanski-fabula, akár a személyiség entrópiája, ahogy a helyét nem találó főszereplőt felmorzsolja az idegen környezet inváziója. Ugyanakkor a Polanski-(anti)hős ezúttal nem hullik szét, nem kezd el hallucinálni: a Kubatov-szavazóként semmiből felbukkanó kaffogó fekete autó nagyon is valóságos, tényleg a tökére akar lépni, de a fantomszerző kijátssza, ahogy a szálat is kibogozza: nem ugrik vissza a keresőmotor, nem mintha a cselekmény túl bonyolult lenne, csak rá kell küldeni egy másodfokú egyenlet megoldóképletét. De a legeslegvége mégis hamisíthatatlan romanpolanskis megoldás.

Ám fölöttébb banális, sőt, komikus, és aki még nem látta, az most ugorjon egyet, Pierce Brosnan totálisan hiteltelen, teátrális lelövetése a lehető legszélesebb barlangrajzos mozdulatokkal, mert ezzel az erővel akár szívrohamot is kaphatott volna, amint leszáll a repülőgépről, úgyis épp előtte izgatta fel magát. Ha jóindulatú akarok lenni, akkor ebben a Polanskinál visszatérő elidegenítő effektust vélném fölfedezni, amikor saját filmjét játékként tudatosítja a kikacsintó iróniával: ezt fénykorában, pl. az Iszonyatban úgy oldotta meg, hogy miközben a játékszínről kicipelik a katatón Catherine Deneuve-öt, az egyik szomszéd lekapcsolja a villanyt, ti. 'vége az előadásnak, tessék hazamenni' (erre a szakirodalom hívta föl a figyelmem), később meg már csak olyan környezetidegen húzásokkal, hogy A kilencedik kapuban az elborzasztóan felöltöztetett Emmanuelle Seigner kvázi repülni kezd, míg a neonoir Johnny Depp is csak kamillázik és torkán akad a metanyelv. Ugyanakkor felhívnám a figyelmet, és mi más lenne a dolgom, ha nem ez, Adam Lang/Pierce Brosnan utolsó monológjára, mert az egy érdekes, igaz, már rojtosra kúrt biztonságpolitikai diskurzusba vezet, de arről mindig lehet beszélgetni, csak előtte igyunk egyet.

Mondanám, hogy egy jól megcsinált, de szellemtelen zsánerfilm a Szellemíró, ha magában a témában, és az annak formát adó klisékben, toposzokban nem lenne ott az egykor a pszichoműfajt megnemesítő Polanski szelleme, igaz, immáron megfakulva, szürkén fényképezve: a relatíve zárt játéktér, a félig szent - félig kurva nőalakok, az üldöztetés, és leginkább az elődje bőrébe bújó identitászavaros főhős, mert azt hiszem az 1976-os A lakó az életmű kulcsfilmje, önmagával címszerepben.

De ha a Szellemírót nem ezzel hasonlítjuk össze, hanem más mostani tucatfilmekkel [nem Az eredettel, amely a legjobb, amit idén láttam, és igazán kezet ráznék az írójával] és nem várunk olyan válaszokat, minthogy hány százalékkal csökkenti a Facebook a nemzetgazdaságok GDP-jét, akkor nem lehet panaszunk, bátran ajánlom bárkinek, bár messze jobban pánikoltam, mikor tegnap este nekem zuhant egy chemotoxszal lefújt denevér, és még hatásosabb lenne, ha az első egyharmadát felcserélnénk az Őrületével, meg még sorolhatnám, de erre mondom, hogy ne legyünk telhetetlenek, persze, hiszen az is mennyivel jobb lenne, ha a fogorvosnál a szádba akasztott nyálszívó helyett egy huri szürcsölné ki belőled a nyálad szívószállal.

Vagy egy tizenkét éves kislány.

Bejegyzés: Blair szelleme

@HalivudEstevez: azt hiszem, ez azért ki van fejtve a cikkben. De figyelj, ha van egy film, amiben emberek körben ülnek, azt mondják, hogy akkor most bemegyünk, majd valamit a testükre csatolva egy másik világban lesznek, aztán van egy liftes jelenet, aztán kb egy az egyben megjelenik a Tervező szobája, és így tovább, akkor szerintem azért adja magát kicsit a dolog. :)

Bejegyzés: Alvajárók

Miért kell a Mátrixhoz hasonlítani?

Bejegyzés: Alvajárók

szia megint
megint megkérdem, nem szerertnél csak néha 1-1 regényz kievózni?

a lá evocatio.blog.hu/

welkám! :)

Bejegyzés: A hosszútávfutó talányossága